Ha létezik különleges, szokatlan színdarab, hát az izraeli Anat Gov: Happy Ending (Sof Tov – סוף טוב ) című prózai revüje valóban az! Az Orlai Produkciós Iroda, a Szentendrei Teátrum és a Mediszín Kft. együttműködésében létrejött előadást Gergye Krisztián rendezte meg Hernádi Judit, Fekete Ernő, Margitai Ági, Hegyi Barbara, Bánfalvi Eszter, Bertalan Ágnes, Nagy Dániel Viktor és Formán Bálint szereplésével.

Happy End” (vagy Happy Ending) azaz a boldog vég olyan angol–amerikai dramaturgiai kifejezés, ami azt jelzi, hogy egy színdarabnak, filmnek – főleg a közönség elvárásai miatt – boldog véggel kell befejeződnie, ami általában főleg a házasság, hazaérkezés. A halál is egyfajta vég, de a történetekben nem szoktuk happy end-nek nevezni az ilyen befejezést még akár a Hamlet vagy a Rómeó és Júlia katartikus esetében sem. Anat Gov darabja után is tudjuk: be fog következni az elkerülhetetlen, de a darab mégis győzelemmel, az ember szabad döntésével ér véget. Tehát azzal a fanyar, keserédes látásmóddal, ahogyan az izraeli írónő a rákbetegségről beszél, a még megmaradt hónapok szabad akarattal átélhető győzelme is tekinthető boldog végnek.

 

Anat Gov Happy Ending címû színmûve a Szentendrei Teátrumba

 

Anat Gov (1953–2012), leánykori nevén Anat Miber izraeli dráma- és forgatókönyvíró, színésznő, Gidi Gov énekes színész felesége, 3 gyerek édesanyja, 59 évesen vastagbélrákban halt meg, 15 hónappal az után, hogy hatalmas sikert aratott a Happy Ending bemutatója. A színész végzettségű, katonai szolgálatot is teljesített Anat az 1990-es években kezdett vígjátékokat írni a (nemrég a Vígszínházban is vendégszerepelt) Kameri Színház számára. Legismertebb művei a „Halálos szerelem” (1993), a „Legjobb barátok” (1999), az Arisztophanész nyomán írt „Lysistrata 2000”, a „Háziasszony” (2004), a „Meleg család (2009), az „Ó, Istenem” (2011). Az ugyancsak 2011-i Happy End elnyerte a Nissim Aloni drámaírói díjat, 2012-ben pedig megkapta Tel Aviv Önkormányzatának nevében a Gottlieb és Hannah Rosenblumról elnevezett előadó-művészeti díjat. A darab, amely több országban is zajos sikert aratott, most jutott el az írónő hazai megismertetéséhez, a magyarországi ősbemutatóhoz.

A történet egy onkológiai osztályon játszódik, ahol a rákbetegek dr. Katz (Fekete Ernő) és Amália nővér (Bertalan Ágnes) keze alatt kemoterápiás kezelést kapnak. A kórterembe, ahol három különböző életkorú, karakterű és betegségi stádiumú nőbeteg – Margittay Ági, Hegyi Barbara és Bánfalvi Eszter – tölti napjának egy részét, új páciens érkezik: Thalia Roth (Hernádi Judit), az ünnepelt színésznő. A művésznő a családja és a világ előtt is titkolja állapotát, legnagyobb gondja kezdetben az, hogy ne derüljön ki róla semmi a nyilvánosság számára. Betegtársai, a nővér és orvosa által egyre világosabb lesz számára, hogy mi vár itt rá, mivel jár a kezelés, és hogy ez legfeljebb még néhány hónap életet jelenthet számára, teljes gyógyulást semmiképp, mivel ő már a betegség végső stádiumában jár. A kemoterápia ugyanis a ráksejteket elpusztító méreg bejuttatása a szervezetbe, amely öli az ép sejteket is, rengeteg kellemetlen, fájdalmas mellékhatással jár, de a műtétet sem feltétlenül helyettesíti. Érvek és ellenérvek számbavétele után a sztár úgy dönt, hogy szabad akaratából visszautasítja a kezelést, és megpróbálja hátralévő idejét emberi módon leélve elbúcsúzni az élettől, a színpadtól és szeretteitől. A boldog vég az, hogy ki mer, és ki tud törni a megszokásokból, az élet mennyisége helyett az élet minőségét választja. Mert itt nem a „lenni, vagy nem lenni az itt a kérdés”, hanem a hogyan, miként lenni és nem lenni?

Lehet-e, szabad-e erről a témáról, a kopasz és félig kopasz színésznőkről készített plakát árnyékában is viccelődni a nyár közepén? Hiszen az emberek többsége viszolyog ettől. Még a színpadi kórterem nőbetegei is kijelentik, hogy a szó: „halál”, közöttük nem hangozhat el. Az előadás azt bebizonyítja, hogy lehet, nagyon is lehet, akár ebben a szórakoztató revüformában, és még magyar utalásokat belecsempészve is.

Az előadás hazai sorsa azzal kezdődött, hogy egyik producere, dr. Kövesd Zsuzsa és Mattyasovszky Bence látták az előadást Izraelben, és megfogta őket, milyen könnyedén beszél erről a legnehezebb témáról. Igen, a téma megfogalmazása, kibeszélése az a legfontosabb a dolgok között, e tekintetben rokona Brian Clark és Reginald Rose színpadon és filmen is látott: „Mégis, kinek az élete?” című drámájának. Azután Orlaiék a megrendezésére Gergye Krisztiánt kérték fel. A saját társulatot is vezető táncos, koreográfus, rendező, színész művészi hitvallásától nem esik távol a problémákkal való szembesítés, így teljes „vértezettel” totális színházat alkotva ugrott fejest a kihívásokba, tudta, hogy itt nem szépelegni kell, hanem kinevettetni az elmúlásunkat.

A kezelés negatív következményeit soroló kórus, a bekötött branüllel és infúziós zacskókkal táncoló szereplők látványa oly módon komikus, hogy a néző felszabadultan kacag, hogy azt nem mondjam: képébe röhög a halálnak, és ez által katartikusan megtisztul, megkönnyebbül a lelke. A dr. Katz belépőjét kísérő revü-balett egyszerre operettesen giccses és helyhez nem illően abszurd, ami elfeledteti a nézővel, hogy mégis csak egy rákosztályon vagyunk. Ha komikusan fogjuk fel a dolgokat, még a szívnek is könnyebb feldolgozni mindezt. A rendező kitűnően érzi az arányokat, hangsúlyokat, mikor kell elgondolkodni, elérzékenyülni és mikor bohóckodni, így a néző a szünet nélküli 100 percet egy pillanatra sem érzi fárasztónak.

Pedig a kezelés elutasításának kérdésfelvetése orvosetikai, jogi, politikai, vallási és egyéb szemszögből is körüljárattatott. Felvetődnek az alternatív gyógymódok és megoldások is a természetgyógyászattól a csalókig, táplálék-kiegészítőktől az imákig – minden. Tulajdonképpen nagyon érdekes, hogy az ilyenkor megszokott, ismert keresztényi hozzáállással szemben itt a zsidó hitszemlélet párhuzamait és eltéréseit figyelhetjük meg. Csakúgy, mint mikor az orvos hivatalos és magánemberi hozzáállásának eltéréseit látjuk. Mivel a rák korunk betegsége, a potenciális nézők egy része konkrétan, mások rokonaik, ismerőseik révén áttételesen találkozhattak már ezekkel a végiggondolandó kérdéseken és válaszokon, a közbe iktatott vidámkodások pedig segítenek úrrá lenni mindezen.

Nagyon érdekes a darab zenéje. Nem tudom, mennyiben egy lélek és kéz munkája, vagy mennyiben összemontázsolt az előadás zenei anyaga, amely eklektikusan magába foglal jól felismerhető zsidó népzenei és klezmer motívumokat éppúgy, mint elvont kortárs effekt-zenei kompozíciós részeket is, köztük popzenei és Kurt Weill songjaira hajazó revü-harmóniákkal és dallamformákkal. Ha a zenés színházat nézzük, nem igazán slágergyanúsak ezek a betétek, mégis nagyon jó karakterrel festik alá a jelenetrészeket. Mindenesetre Bob Fosse: „Mindhalálig zene” (All That Jazz) a másik asszociációs „rokon”, amelyben a betegség közben vizionált szürreális emlékfoszlányok és zenék, táncok hasonló szerephez jutnak.

Philipp György zenei vezető kitűnő munkát végzett. Említettem hazai utalásokat is, az egyik pici, de szellemes poén, hogy miközben mindenki állandóan telefonál és más-más a mobil csengőhangja, Hernádi Juditot a „Soha se mondd…” dallamára hívja a készülék. Hogy ez a rendező, vagy a zenei vezető ötlete, azt nem tudom, de jól ült.

Az előadás futurisztikus, hideg színpadképe jól mobilizálható, a gördülő betegágyak vízszintesen, ülő helyzetben, sőt felállítva falként egyaránt jól funkcionálnak Köztük vörös és kék fények színezik a kórtermi kékes-fehérséget, míg a központi bejáratként szolgáló ezüstös ajtó egyszerre tükörként csillog, vagy átereszti a fényt, nem csupán az embert. Kétfelől nagy video-képernyőkön szürrealista hangulatú képek úsznak, melyek rákos mikroszkópi metszetek épp úgy lehetnek, mint a fantázia szüleményei. Béres Mónika jelmezei mind szín-, mind formavilágukkal nagyon jól élnek ebben a közegben.

A darab és a rendezés nagy erénye továbbá a színészközpontúság. Hernádi Judit elegáns, vonzó megjelenésű színész sztár – az életben, a szerepében is. Először még úgy láttatja ittlétét, mintha csak egy szerephez kellene előtanulmánynak, aztán ahogy szembesül a betegség realitásával, úgy hullik le róla is a sztárallűr és lesz egyre esendőbb. Csakhogy ő az a darabban, aki megkísérli áttörni a falakat, és döntésével arra kényszerít mindenkit, hogy gondolja végig: ki mit választ ezek után. Thália Roth heroizmusa abban áll, hogy segítők nélkül, sőt inkább a sztereotípiák ellenében meri vállalni a mérgek nélküli élet humánus voltát, sőt ezzel másokat is meg tud fogni. Hernádi távozása a helyről csak látszólag hasonlóan diadalmas, de itt már nincs szerepjátszás, mert míg egy színész jött be, egy esendő hús-vér ember megy ki, közte a remekül felépített színészi alakítás apró színváltozásaival.

Az úgynevezett főszerep mellett a többiek ugyanúgy kiváló játéklehetőséghez jutnak, és sorra meg is mutatják tehetségüket, ahogy a különféle mentalitású betegtársakat megismerjük. A Bánfalvi Eszter által játszott 29 éves, hatgyermekes nő, akit még a születésnapján fel is köszöntenek, elsősorban a vallásos megközelítést képviseli. Ha telefonja megszólal, egy gyerekhang gépiesen kántálja: „Anya vedd fel!”, s ő ebben a családi telefonálgatásban merül el. Mégis, a darab elején egy csodálatosan előadott héber dallal, később pedig a hit felőli megközelítés kifejtésével olyan pillanatokat tud szerezni, amelyek csak az övéi.

Hegyi Barbara szerepe szerint korban leginkább közel áll a színésznőhöz, mégis más karakter. Miki fiatal korában kábítószerekkel is kapcsolatba került bulizós rockerlány volt, most is szereti, hogy fájdalomcsillapítóként legálisan élhet e szerekkel, ugyanakkor a betegsége révén került valójában közel a lányához, akinek fiatalon nem volt jó anyja.

A legidősebb betegtárs szerepében Margitai Ági az igazán élethez ragaszkodó, pedig mellette nem áll család. Ő is szerethető, plasztikus és emlékezetes jellemet testesít meg, bizonyítva, hogy a tehetség nem öregszik. Ez a három nő egymást tanítva, vigasztalva és erősítve képviseli a „régi” betegek hozzáállását.

Nagyon érdekes figura a Bertalan Ágnes által alakított nővér. Keveset árul el magánéletéről vagy érzelmeiről, de kedves szolgálatkészsége mögött valamiféle elgépiesedő önvédelmi rendszer munkál. Nagyszerű, szellemes betét, amikor a recepteket adja át Tháliának, sorolva a hatásukat és mellékhatásaikat, és érdekes pillanat, amikor szinte elromlott robotként megakad addigi zavartalan működésében.

Fekete Ernő a szívtipró, ugyanakkor fásultan mogorva osztályvezető főorvost játssza, aki mindennek az ura. Az egész belépője maga a nonszensz, a beosztott fiatal rezidens orvosokkal olyan, mint egy egyetemi professzor, de azért ilyen, hogy a darab végére, amikor az emberi énje is megismerhető lesz, kontrasztos ívet lássunk ebben a szerepformálásban is.

Nagy Dániel Viktor orvos és Formán Bálint parókakészítő karaktere is emlékezetes marad, akárcsak Asztalos Dóra, Barabás Anita, Feledi János, Hajnal János, Hoffmann Adrienn és Székely Szilveszter kiváló jelenléte táncosként, kórházi személyzetként és díszletező mindenesként.

Zöldi Gergely fordító és Miklós Melánia dramaturg ismét az Orlai produkciók megszokott nívóját alapozták meg, jól mondható szövegekkel és pergő szituációkkal segítve a játszókat.

A kitűnő előadást a nézők a Szentendrei Teátrumban a tegnapi bemutatót követően ma, továbbá augusztus 1–2–3-án, Balatonföldváron, a Kultkikötő Szabadtéri Színpadon augusztus 19-én, Budapesten, a Városmajori Szabadtéri Színpadon augusztus 21–22-én, a Belvárosi Színházban pedig szeptember 23-tól nézhetik meg.

A darabtól és a kritikától függetlenül meg szeretném jegyezni: a rákbetegség nem egységes. Sokféle rák van, amit teljesen meg tudnak gyógyítani, és sokféle, amit csak részlegesen, vagy stádiumtól függően sehogy. A kemoterápia, a besugárzás nem ördögtől való gyógymódok, mint ahogy az alternatív szerek sem egyértelműen gyógyító hatásúak, vagy hatástalanok. A legjobb az volna, ha az orvosok a várható pozitív és negatív következmények figyelembevételével egyaránt felvilágosítanák a betegeiket, hogy saját felelősségükre és szabad akarattal tudják eldönteni, melyik gyógymódot fogadják, és melyiket utasítják el! Így tisztességes.

Muzsay András / Infovilág

Recent Posts

Leave a Comment

Elérhetőség